Maréknyi Marokkó

Maréknyi Marokkó

Ha luxusra vágyik, természetesen megkaphatja, ámde Marokkó mégsem ettől izgalmas. Az illatok, az ízek, a fűszerek, a homokvihar, a bazárok mélye: megannyi benyomás, amely hosszan elkíséri majd hátralévő élete során. Úgy ismerhet meg egy gyökeresen más kultúrát, hogy közben végig biztonságban van, vendéglátói pedig az elképzelhető legnagyobb kedvességgel fogadják.

Marrákes

Jó három és fél óra, mire a gép landol a marokkó-i Menara Nemzetközi Repülőtéren. Már a levegőből jól látszik, miért is ez a neve a helynek: Marrákes ugyanis “vörös várost” jelent. És valóban: messziről feltűnik a vöröslő medina, az óváros, távolabb pedig az Atlasz hegység hósipkás hegyvonulatai. A repülőtér egészen közel fekszik az óvároshoz, húsz perc taxizás után már ki is tesz bennünket a sofőr. És igaz, hogy a GPS szerint mintegy négyszáz méter a szállásunk, a Riad Bab 54, de ehhez át kell vágni a Dzsema el Fnán, amely nem más, mint egy megelevenedett Indiana Jones-féle forgatási helyszín.

Marokkó piac
A városrésznyi piacokon simán meg is ebédelhetünk a sorok között

Őrületes tömeg a főtéren, már délután is. Roskadásig rakott gyümölcsöspultok, a szálló füstben kebabillat utazik, a kígyóbűvölők meg bűvölik a másfél méteres kobrákat, amiket előszeretettel mutogatnak is az ettől némileg frászt kapó európaiaknak. A Dzsema el Fna igazából este mutatja meg teljes szépségét, amikor tüzek gyúlnak, és a sejtelmes fényekben valóban olyan az egész hatalmas tér, mint egy Brueghel-festmény – nagyon durva arab-berber tematikával. A Riad Bab 54-be azonban még mindig nem találtunk el, mert a szukban, az óváros bazársorában kavarunk a gurulós bőröndjeinkkel. Sokszor az az érzésem, hogy körbe-körbe megyünk – ez később igaznak bizonyul -, és a segítőkész helyiek is próbálnak kalauzolni bennünket, teljesen sikertelenül.

Riad Bab 54
A Riad Bab 54 átriuma. A medence vize is hűti a levegőt. (forrás: booking.com)

Yves Saint Laurent öröksége Marokkó területén

Végül csak megtaláljuk a Riadot, ami nem más, mint egy átriumos épület hűvös szobákkal, középen kis, hűsítő vizű medencével. A reggelit a tetőn kapjuk – és a tetőről nemcsak Marrákes csodavárosa látszik felülnézetből, de az Atlasz is hívogat. Mielőtt azonban nekivágnánk a hegységnek, szétnézünk a városban, azaz elmegyünk a Jardin Majorelle-be. Ez egy egészen fantasztikus botanikus kert bambuszerdővel, hatalmas tündérrózsákkal, méretes kaktuszokkal, amit egy francia orientalista művész, Jaques Majorelle tervezett még a húszas években. Aztán a kert romlásnak indult, de Yves Saint Laurent és Pierre Bergé megvásárolta, és – szó szerint – újra felvirágoztatta. Egészen káprázatos alkotás a buja kert növényei és romantikus medencéi között felbukkanó ultramarinkék kubus, a Berber Múzeum épülete. Itt nyílt meg 2017-ben az Yves Saint Laurent múzeum is, ahol négyezer négyzetméteren merülhetünk el a divattervező elképszető munkásságában.

Yves Saint Laurent múzeum bejárat
Az Yves Saint Laurent Múzeum kötelező megálló egy divatrajongónak

Este újra sötétség száll Marrákesre, és a hűvösben beindul az igazi élet: hihetetlen embertömeg hömpölyög a szűk sikátorokban, és ilyenkor ül be mindenki egy kávéra, vagy a nagyon jellegzetes mentateára, aztán kezdődhet a vacsora! A mindenféle kebabokon kívül még a tajine (tadzsin) az egyik fontos étel: mázas agyagedényben sül és fő együtt a köret – például a kuszkusz – a húsokkal és zöldségekkel. Így lesz az egésznek egy jellegzetes, puha állaga és remek íze. Alkoholt egyébiránt ritkán kaphatunk – leginkább a nemzetközi szállodaláncoknál vagy nagyobb bárokban -, mindenhol máshol marad a mentatea.

Az Atlaszban

A másnap reggel már úton talál bennünket. Marrákes (és egész Marokkó is) nemcsak azért jó hely, mert egészen egyszerűen cool, hanem azért is, mert csak egy-másfél órányi autóútra található innen az Atlasz hegység, így hát ideális kiindulópontja mindenféle hegyi trekkingnek. Áprilisi ottjártunkkor a legmagasabb csúcs, a 4217 méteres Toubkal még nem volt járható, ellenben nyáron érdemes megpróbálkozni a meghódításával. Mászásához nincs szükség semmilyen alpinista képzettségre, csak az átlagosnál kicsit jobb fizikumra és egy nagyon jó pár túrabakancsra.

A csúszós törmeléklejtőn – kis túlzással – egész egyszerűen felsétálhatunk erre a nem mindennapi magasságra. Mi azonban csak a völgyekben teszünk egy közel tizenöt kilométeres túrát Asni és Imlil környékén. A kirándulás hegyoldalban kezdődik; apró vizes csatornák mentén érünk el egy berber fault. A berberek adják a népesség több mint hetven százalékát. Az Atlaszban éppenséggel mezőgazdaságból és turizmusból élnek, de a hegy másik oldalán született idegenvezetőnk, Mohamed, panaszkodik: lelépnek az emberek a szűkölködés miatt és leginkább a városok felé veszik az irányt. Az épületekben azért laknak még – kíváncsi fejek bukkannak fel az ablakokban -, és állatokat is tartanak itt-ott.

Érkezés az ebéd helyszínére

Folyómederben folytatjuk tovább az utat. Kora tavasszal vágtat a széles, sziklás mederben a megvadult víz, de most már éppenhogy csak csörgedezik egy keskeny patak a majd’ százméternyi széles mélyedésben. Aztán felkaptatunk a hegyoldalba, és kis, erdős faluba érünk. Vezetőnk – és a velünk tartó öszvér is – megpihen: ebéd következik.

Olajligetben terítenek meg a földön: saláták, kuszkusz, húsok és mentatea – jó másfél órát eleszegetünk, mire újra útnak indulunk. Egyre jobban begyalogolunk a helységbe, majd, miután éppenhogy csak rálépünk a Toubkal csúcsa felé tartó útra, visszafordulunk. Fenséges, havas csúcsok, hatalmas sziklák, vízesések és virágzó gyümölcsligetek mellett visz az út – és nemsokára elérjük szállásunkat, az Al-Haouz tartománybéli Dar Adrart. Teraszáról belátni az egész völgyet, szobáiban pedig meleg vizes fürdőt vehetünk.

Karaván és sivatag

Bár egész Marokkó olyan vadromantikus, hogy nagyon sok részén lehetne észak-afrikai kalandfilmeket forgatni, ez Ait Benhaddou esetében éppen így is volt. Több mint húsz amerikai blockbuster forgott itt, A Nílus gyöngyétől kezdve a Múmián át a Gladiátorig – de a legnagyobb név most persze a Trónok harca, amelynek néhány jelenete szintén itt készült. A Marrákes-Timbuktu kereskedelmi útvonalat felügyelő, a 12-16. század között épült erődváros ma már lakatlan, de a filmeseken kívül a turisták is birtokba vették. Az Ounila folyó feletti magaslaton felhúzott gyönyörű filmes kulissza valószerűtlen épületeit magunk mögött hagyva még gyorsan meglátogatjuk a Todra-szurdokot, ahol bő forrásokban tör fel a víz a több száz méteres, szűk sziklaszorosban.

Ait Benhaddou erőd
Filmekbe illő meseváros: az Atlasz hegység lábánál találjuk Ait Benhaddou erődjét.

Aztán nekivágunk újra a vigasztalan kősivatagnak. Homokvihar tör ránk – ha kiszállunk az autóból, alig kapunk levegőt. Rossz érzésem támad: ha itt ilyen a helyzet, milyen lesz az Erg Chebbiben, a valódi homoksivatagban? Nos, az Erg Checbbi odébb van és mire odaérünk, a szél is csillapodik. Tevék várakoznak az utazókra: felülhetünk rájuk, és megkezdhetjük a ringatózást a körülbelül öt kilométeres úton a szállásunkig. Az első tíz percben azonban megunom a kényelmetlen tevegelést, és gyalog mászkálok a festői dűnék között. A legmagasabb homokdomb van vagy százötven méter. Élesen elválik a dűne két oldala és a lenyugvó nap fényében topázszínben tündököl. Üresnek mondaná, aki csak képen látja – de a sivatag a maga fenséges nyugalmával és tisztaságával még inkább egyfajta spirituális élmény.

Nemsokára elérjük a vékonyka Erg Chebbi túlfelét. Az utolsó dűnék között megannyi tábor várja az utazókat. Ha úgy fizetünk érte, akár díszesebb, kiépített, “prémium” életérzésű sátrakban húzhatjuk meg magunkat éjszakára, de a legnagyobb buli mégiscsak az éjszakai tábortűz: a körülötte vadul zenélő berberek, illetve a valószerűtlenül tiszta levegőben, a fényszennyezettség alacsony volta miatt gyémántosan tündöklő, csillagokkal teleszórt ég. Megrészegíti az embert ez a természetközeli érzés, ez a káprázatos vidék és ez az érdekes, izgalmas és gyönyörű ország: Marokkó.